A mennyiség a minőség rovására megy?

Joern Fischer, Euan G. Ritchie és Jan Hanspach provokatív cikket jelentetett meg a színvonalas Trends in Ecology and Evolution (TREE) szeptemberi számában. Bevezetésként megállapítják, hogy manapság a rangsorolások korszakában élünk, amikor a kutatókat a publikációk száma, az azokra érkezett hivatkozások száma és az elnyert pályázati pénzek összege alapján minősítik. Ezen mérőszámok egy ideig a kutatók teljesítményének mérésére szolgáltak, de mára önálló elérendő célokká váltak.

Fischer és mtsai szerint néhány évvel ezelőtt az a kutató, aki évente tíz cikket produkált, nagyon eredményesnek számított. Ma az ökológia vezető szerzőinek 20-30, sőt egyes esetekben akár 40 cikkük is megjelenik évente. Ezt a mennyiséget nagy kutatócsoportokon, kutatási konzorciumokon keresztül érik el, amelyek viszont hatalmas mennyiségű pénzbe kerülnek. Ugyanakkor a nagyobb kutatócsoportok nem feltétlenül produkálnak jobb tudományt, csak többet. Ennek következtében a megbízható, de nem feltétlenül kivételes minőségű cikkek uralják az irodalmat. Az ökológusok által végzett munka eredménye is más, mint tíz-húsz évvel ezelőtt: rövidebbek lettek a cikkek, a review-k egyre inkább kvantitatívak a kvalitatív helyett, a cikkek témája a lokálistól a globális felé mozdult el, modellező cikkek lépnek a terepi kutatások helyébe, és egyre több a fekete-fehér elemzést nyújtó cikk, mert nincs hely az árnyalt vitáknak.

Fischerék szerint a kutatók egyre elfoglaltabbak az egyre több kézirattal, pályázattal és e-maillel, hogy működtessék a gépezetet. A mennyiség modern mantrája kemény vámot szed a bölcsesség két előfeltételén: a kreativitáson és a megfontolt gondolkodáson. A kreativitást a támogató és együttműködő környezet segíti elő, a nagy nyomás pedig gátolja. Sok múltbeli, mérföldkövet jelentő cikk tele volt jó ötlettel, de spekulatív és csapongó volt – közölnék-e manapság ezen írásokat, és ki olvasná el ezeket elmélyülten?

További probléma, hogy a témavezetők túl elfoglaltak ahhoz, hogy alaposan átbeszéljék diákjaik ötleteit. A kutatók túl sokat dolgoznak, pedig a tudást, motivációt és bölcsességet csak egy kiegyensúlyozottabb, családcentrikusabb élet tudja biztosítani. A stresszes környezet sok tehetséges diákot eltántorít a tudományos pályától, akik maradnak, azoknál viszont kiégéshez vezethet.

A cikk szerzőinek konklúziója szerint „a saját egyetemi tanszékünkön kezdve (de ott nem befejezve) érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni, hogy mit csinálunk. Újra kell építenünk a gondolkodás, a személyes kapcsolatok és az elmélyülés terét”

A fentebb részletezett vélemény annak fényében is érdekes, hogy a cikk első szerzője, Joern Fischer (balra a képen) a hagyományos, impakton alapuló mérési rendszer szerint is kiemelkedően sikeres fiatal kutató. Egy évtizede indult tudományos pályája során 71 cikket publikált, melyekre összesen 2462 hivatkozás érkezett az ISI Web of Knowledge ResearcherID szolgáltatása szerint.

Rafael D. Loyola, José Alexandre F. Diniz-Filho és Luis Mauricio Bini Braziliában dolgozó kutatók a TREE legfrissebb számában válaszoltak a felvetésekre. Szerintük hazájukban a Fischerék által kritizált mechanizmusok előmozdították a jobb minőségű kutatást és a új kutatási hálózatok létrejöttét.

Panu Halme, Atte Komonen és Otso Huitua szintén hozzászóltak a vitához. A szerzők egyetértenek Fischer és mtsai fentebb szó szerint idézett konklúziójával, de hozzáteszik, hogy az eredeti cikkben nincs útmutatás arra, hogy a változást hogyan kell keresztülvinni. Halme és mtsai szerint a tudománypolitikát a kutatásfinanszírozó szervezetek, egyetemi vezetők, kiadóvállalatok és cégek diktálják, nem maguk a kutatók. Így Fischerék kutatóknak szánt javaslata bukásra van ítélve. Elsősorban a nemzeti és nemzetközi tudománypolitikákat kellene módosítani, és a szereplők aztán követnék az új irányt. Halme és mtsai hozzáteszik, hogy manapság a rangidős kutatóknak van a legkevesebb idejük a tudományos gondolkodásra a tanítás és az egyre nagyobb kutatási csoportokhoz kapcsolódó „adminisztráció-hegyek” miatt. A rangidős kutatóknak egyébként is kevés idejük marad a gyakorlati adatgyűjtésre, és arra az intenzív együttgondolkodásra, ami gyakran a terepmunkához kapcsolódik. Halme és mtsai a senior kutatókhoz kapcsolódó diákok és fiatal kutatók számának limitálást javasolják, illetve azt is, hogy az idősebb kutatók számára is tegyék kötelezővé a terepi vagy laboratóriumi kutatómunkát. Emellett olyan ösztöndíjak kiírását ajánlják, amelyek hosszabb időre biztosítják, hogy egy-egy kutató egy-egy nagyon fontos, ugyanakkor kockázatos kérdés megoldásával foglalkozhasson, és közben esetleg kevesebb publikációt írjon.

Fischer és mtsai válaszcikkben reagáltak a cikküket ért kritikákra. Ebben elismerték, hogy Közép- és Dél-Amerikában, illetve Kelet-Európa és Ázsia egyes területein viszonylag rövid időre visszamenő hagyománya van a nemzetközi publikációknak – ezekben a térségekben a nemzetközi lektorálásnak való alávetés ösztönzése javíthatja a kutatás minőségét és új együttműködésekhez vezethet. Ugyanakkor azon földrészeken, ahol jól kiépült már a tudomány szerkezete (Európai Unió, Észak-Amerika, Ausztrália), az egykor értelmes ösztönzőket túlzásba esve alkalmazzák, és így azok kontraproduktívvá váltak. Azon érvvel szemben, hogy a tudománypolitika megváltozása érdekében kellene lobbizniuk a kutatóknak, Fischer és mtsai azt írják, hogy ez túl sok mentséget ad az egyéni kutatóknak arra, hogy egyszerűen a „rendszert szidják” anélkül, hogy változtatnának rajta. Végül Fischerék egy részletes útmutatót javasolnak a kutatók számára a mennyiségen való túllépésre.

Bajomi Bálint - bajomi.eu

Pásztor Erzsébet 2012-11-22 20:14

Sziasztok!

Nagyon örülök a bejegyzésnek, a hozzászólásokat ugyanis nem olvastam,de Bálint összefoglalója alapján azok is nagyon érdekesnek tűnnek. Szerintem a téma időszerűségét és fontosságát jelzik a hozzászólások. Egyben a kérdés nehézségét is. A tudományos teljesítmény mérőszámai csökkentik a szubjektivitást, összehasonlítási alapot teremtenek, s a fejlemények bizonyítják, hogy egy értékelési rendszerrel kiegészítve javítják az ÁLTALUK mérhető teljesítményeket. A kiemelés nem véletlen. Talán érdemes lenne ugyanezeket a teljesítményeket 20-30 év távlatából is szemügyre venni. Azonban rögtön szembesülünk a szempontválasztás nehézségeivel:ok, nézzük madártávlatból, de mit is?
Talán nem véletlen, hogy egy fiatal és e mércék szerint igen sikeres kutató veti fel a problémákat, hiszen neki nem "savanyú a szőlő", könnyedén hozza az elvárható szintet, ergo nem "mosakszik", amikor megosztja aggodalmait. Engem Csányi Vilmos figyelmeztetett 20 éve, hogy a tudomány már nem olyan, hogy egész életünkben gondolkozunk - dolgozunk valamin, aztán írunk egy összefoglaló monográfiát. Valóban nem ilyen, de én pl. most mégis ezt csinálom.
Két éve Mike Rosenzweig (nagyszakállú idős MacArthur tanítvány, Evolutionary Ecology főszerkesztő) mondta egy konferencia szünetében, hogy sajnálja a mai amerikai PhD-seket, mert agyonhajszolják őket a mérhető teljesítmény jegyében, ugyanakkor nincs idejük megállni, mélyebben átgondolni azt, amit csinálnak, s ez nemigen viszi előre az ökológiát. Valamilyen értelemben persze előre viszi, mert óriási a technikai fejlődés, kísérlettervezésben, a statisztikai elemzések színvonalában és nem utolsósorban a molekuláris technikák alkalmazásában és a molekuláris aspektus megjelenéséhez kötve mechanisztikusabb szemléletben. Talán azt lehet mondani, hogy a nem szorosan technikai, de mégis szisztematikus építkezésnek nem kedvez a jelenlegi rendszer.
lehet, hogy a probléma úgy fog megoldódni, hogy egyrészt önszerveződő, aktív kutatói hálózatok terjednek el a neten, ahol egymás kutatási jelentéseit alaposan és nyilvánosan értékelik (van már ilyen), s a pénzeket ezeknek a hálózatoknak az értékelése alapján adják, másrészt a finanszírozók megrendelik a számukra szükséges, nagy befektetést igénylő alkalmazott kutatásokat, specifikálva az igényeiket, s nyilvános pályáztatás útján döntik el, hogy melyik csoport kapja meg a feladatot. Mindenesetre a finanszírozási, publikálási, együttműködési formák diverzifikálása sokat segítene. Utópia?