Elkerülhető-e az összeomlás?

Mi is lenne ez az áldozatvállalás? A cikk az ökológiai lábnyom koncepcióra hivatkozva fél bolygóval több erőforrás fogyasztását feltételezi a tartamossági szinthez képest. Vagyis legalább ennyivel kevesebb erőforrást kellene fogyasztania az emberiségnek a fenntarthatóság érdekében, de lehetőleg azonnal.
Ennél azonban bonyolultabb a helyzet.
Az ökológiai lábnyom számítás folyamatosan egy bolygónyi ökológiai kapacitásról beszél, mivel fizikailag valóban egy bolygónk van. Csakhogy ez az ökológiai kapacitás folyamatosan csökken, amire nagyon jól rávilágít az élő bolygó index (Global Planet Index), amely ezernél is több faj kiválasztott népességeinek alakulását vizsgálja a hetvenes évek eleje óta, és amely ezek vészes fogyását mutatja.
Az eltartóképességre hivatkozó megközelítés nem veszi figyelembe a bioszféra rendszerének rugalmasságát (tűrőképességét, resilience), mivel az mennyiségileg nem kifejezhető érték. Arról van szó, hogy egy adott rendszer egy határig képes csak szerkezeti változások nélkül ellenállni egy külső behatásnak. Ez a rugalmassági határ a bioszféra megújulóképességével jellemezhető. Csakhogy a folytonos ráhatások már meghaladták a megújulóképességet, és jelentős szerkezeti változások keletkeztek. Az éghajlatváltozás sem más, mint a légkör szerkezeti változásának következménye, amely más szerkezeti változásokkal összekapcsolódva erősödik fel. Pl. a nyelőkben, talajban, óceánokban található élővilág szerkezeti változásai miatt csökken a nyelők kapacitása, és a széndioxid kényszerűen halmozódik a légkörben. Sajnos se szeri, se száma az ilyen szerkezeti változásoknak, amely egyre csökkenő megújulóképességet eredményez. Ma ezt divatosan az ökoszisztéma szolgáltatások veszélyeztetésével fejezik ki.
Mindebből az következik, hogy bolygónk önmegújító kapacitásai folyamatosan csökkenek, és valóban nem egy standard bolygónyi ökológia kapacitással bírunk, hanem sokkal kevesebbel. Ennek megfelelően a bolygóra háruló terhelést nem harminc, hanem legalább ötven százalékkal kellene csökkenteni, ráadásul azonnal, és nem 2050-re. Pontosan azért mert a csökkenő kapacitások miatt a cél mindig előttünk szalad.
Van-e esély egy ilyen globális, tudatos forgatókönyv megvalósítására? Az eddigi globális környezetvédelmi egyezmények, amelyek ehhez képest elenyésző erőfeszítéseket igényelnének, is alkudozások tárgyát képezték, inkább színjátéknak nevezhetők, mintsem elkötelezettségnek. Jól látható, hogy a pénzügyi, majd gazdasági válság mindenhol azonnal feledtette a korábbi ígéreteket, és még a globális felelősségvállalással kérkedő Unió is nagyobb növekedési sebességre kapcsolna inkább, mintsem tényleg megmentse a biológiai sokféleséget, vagy éghajlati stabilitást.
De nézzük ezt a problémát filozófiai síkon!
A környezeti rendszerek egymás negentrópiájával (rendezettségével, belső energiájával) táplálkoznak. Ez a legalapvetőbb környezeti kapcsolat, és nincs ez másként az emberi társadalmak között sem. A világtörténelem, vagy tágabb értelemben a szocio-kulturális evolúció hajtóereje mások erőforrásainak elvétele. Ha egy társadalom harmóniában élt azzal a hellyel, ahol élt (fenntartható volt kulturális értelemben), akkor jöttek azok a társadalmak, akik többlet-erejüket mások erőforrásaikból vették el. Vagyis a történelem során, és ma is, azok a társadalmak a sikeresen növekvők (sokan mondanák, hogy fejlettek), akik saját környezetük felélésé után mások környezetét is felélték, entrópiai értelemben rendezetlenné tették, vagyis kulturális értelemben fenntarthatatlanok voltak. Ezért a vetélkedő nemzetállamokra szakadó világban a fenntartható fejlődés esélytelen.
Másrészt az evolúció mindig az egyszerűbb felől a strukturáltabb, differenciáltabb irányába halad, így az emberi társadalommal is ez történik, ráadásul kétszeresen. Az emberiség a környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban a biológiai alkalmazkodást döntő részben helyettesítette a társadalmi szintű alkalmazkodással. Olyan struktúrákat épített fel, amelyek szolgálták a hőmérsékleti szélsőségekhez való alkalmazkodást, a táplálék egyszerű megszerzését, lakhatását, ruházkodását, az erőforrások megszerzéséhez szükséges munkavégzést és globális szintű mobilizációt. Mára ezek a struktúrák oly bonyolulttá váltak, hogy fenntartásuk évente több, mint 12 milliárd tonna kőolajegyenértékű energiát igényel. Ez egy olyan "strukturális fogság", amelyből csak úgy lehetne kiszabadulni, ha még több energiával átalakítanánk ezeket a struktúrákat kevésbé energiaigényes szerkezetekké. Ehhez viszont évtizedek kellenének, amelyek csak még több környezeti terhet produkálnának.
Hasonlóan minden szervezethez, amely bejárta "fejlődését", és amely saját strukturális túlnövekedésének csapdájába esett, az emberiség is ilyen helyzetbe került, és jelenleg ezt még fokozza is a bajokból való kilábalás téves válaszai okán.
Nem hallgathatom el azt sem, hogy az emberiség ennek a rabságnak a fenntartásához az alternatív energiák felszabadítását hívja segítségül. Reménye, hogy megtalálja a tiszta és végtelen mennyiségű energiát, azonban még akkor sem vezet sehová, ha ez bekövetkezne. A környezeti folyamatok ugyanis limitálják (korlátozzák) egymást, vagyis, ha lenne bőséges energia - megjegyzem, mint ahogyan volt eddig is a föld története során a napból - akkor is lenne mindig valami, ami megfékezi a végtelennek remélt növekedést. Azt sem szabad elfeledni, hogy a fosszilis energia átmeneti bősége a Föld és az emberek kizsákmányolásához, háborúkhoz, éhínséghez vezetett. Mi a garancia arra, hogy a még több energia nem ezt tenné? "Gyufa gyerek kezébe nem való!"

Gyulai Iván