A felsőoktatás és a fenntarthatósági célok

Diplomaosztó az ELTE-n.

A felsőoktatás helyzete szinte a rendszerváltás óta parázs téma. Ritkán taglalt vonatkozás azonban, hogy a felsőoktatás hogyan képes hozzájárulni a fenntartható fejlődési célok megvalósulásához.
Klein Ákos cikke.
Fotó: diplomaosztó az ELTE-n. Bajomi Bálint felvétele.

A célok megvalósulása érdekében a kívánatos út az volna, ha a felsőoktatás minden szegmensét a fenntarthatóság logikája hatná át. Ez gyökeresen megújított tananyagot jelent, amihez politikai akarat, költségvetési támogatás és személyi állományában visszaerősített intézetek kellenek. A pillanatnyi helyzetkép nem sok reménnyel kecsegtet, de a változást ki kell csikarni a rendszerből. Máskülönben nem csupán a nemzetközi rangsorban csúsznak egyre hátrébb a magyar egyetemek, de minden fenntarthatósággal kapcsolatos hazai reményünk is törvényszerűen kudarcot fog vallani, hiszen egyetemeink semmit sem tudnak azért tenni, hogy az új döntéshozó generációk jobb mentalitással hagyják el az egyetemi padsorokat.

 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Fenntartható Fejlődési Céljainak (FFC) megvalósulása szempontjából kulcstényező a felsőoktatás hadrendbe állítása. Az Agenda 2030 alapdokumentum nevében is hordozza, hogy 2030-ra a fenntartható fejlődési célok megvalósulását szeretnénk látni. Erre egészében ugyan csekély az esély, mégis, a felsőoktatási tananyagok fenntartható fejlődési célokkal való átszövetése az orvosképzéstől a tanárképzésen át a jogászképzésig a célok megvalósulásának egyik előfeltétele. A felsőoktatásból kikerülő diplomások ugyanis hamarosan belépnek a munka világába, és ezzel lehet a leggyorsabban hatást kifejteni a döntéshozatalra. Ha egy óvodással jól foglalkoznak, akkor felnőttként mindebből a befektetésből 20-25 év múlva profitál a társadalom. Azon egyetemisták viszont, akik döntéshozó munkakörben helyezkednek el, a beléjük oltott jó vagy kevésbé jó látásmódot pár éven belül visszatükrözik.

A probléma gyökerei mélyen, valahol a tömegképzés bevezetése környékén keresendők: megvalósítható-e nagy tömegek felsőfokú oktatása jó minőségben, anélkül, hogy az oktatási apparátus állami költségeit az egekbe kelljen emelni? Van-e értelme tömegeket diszkont áron és minőségben ellátni diplomával, „feldiplomázni”?

 

Az évek óta tartó forráskivonás, létszámstop, a kancellári rendszer, az egyetemi saját bevétel irracionális megkövetelése, a külső pályázati források működésre lefölözött 10-30%-a, az elsorvasztott karrier központok alagsorba süllyesztése, a nyári szénszünetek csendes szemlélői oktatók, hallgatók és a munkaerőpiac szereplői. A tömegképzést nem, hogy nem követte a tömegeknek kijáró több oktató, több fénymásolópapír, több tanterem, több terepgyakorlatra szánt pénz, hanem minden évben éppen ellenkezőleg, mindezekből kevesebb lett.

 

Ami most van

A felsőoktatás finanszírozása egy jellemző terepe a számháborúzásnak. A fentiekhez hasonló panaszokra rögtön előkerülnek propaganda-grafikonok, amelyek bemutatják a felsőoktatásra jutó töretlenül emelkedő állami forrásokat. A részletes elemzések azonban leleplezik az egyszerűsítéseket (ld. Corvinus Egyetem Nemzetközi Felsőoktatási Kutatások Központja által 2018-ban közzétett 212 oldalas jelentés: A magyar felsőoktatás egy évtizede, 2008 – 2017 címmel.)

 

  • A magyar felsőoktatás méretére jellemző a 2016-os adatok alapján, hogy kb. 55 000 egyetemi dolgozó, ebből 20 000 oktató és kicsivel több, mint 290 000 hallgató adja ki a létszámot. A rendszerváltás évéhez képest 2016-ra a nappali képzésben részt vevő hallgatók 240%-os létszámnövekedést mutattak, miközben az oktatók száma 130%-ra bővült csupán, az oktatói kapacitás évtizedek óta alulméretezett tehát.
Hallgatói létszámok
1. ábra: Hallgatói létszámok Magyarországon 1990 és 2016 között
  • A hazai felsőoktatás 2018-ban 598 milliárd forintból gazdálkodott. Ez az előző évhez képest 24 milliárd forintos emelkedést jelent. Ebből azonban 12 milliárd forint az egyetemektől elvárt saját bevétel növekedés, és csak 12 milliárd forint az állami támogatás. Ha 2009-es áron (tehát az inflációt figyelembe véve) vizsgáljuk a helyzetet, akkor a 2017-es támogatási kondíciók lényegében a 2010-esnek felelnek meg és elmaradnak a 2009-estől. Tehát csak nominális értéken van emelkedés, reálértéken nincs. A nominális értékű emelkedést is az magyarázza, hogy a 2007-es válság miatti bér-befagyasztásokat 2017-ben elkerülhetetlenül követnie kellett egy bérrendezésnek.
2. ábra: a felsőoktatás fő költségvetési mutatóinak változása 2009 és 2018 között
2. ábra: a magyar felsőoktatás fő költségvetési mutatóinak változása 2009 és 2018 között, 2009-es áron.

Az egyetemek állami támogatása az elmúlt öt évben stabilan 41-43%. A fennmaradó majdnem 60%-os forrást az egyetemek kell, hogy előteremtsék.

  • A felsőoktatás részesedése az ország költségvetéséből 2010-ig 5%, azt követően 3% közelébe zuhan és marad. Szó nincs tehát arról, hogy 2010 után bármikor is a felsőoktatás az átlagnál magasabb mértékben részesülne a gazdasági növekedésből, ez az arány beállt egy alacsony szintre (miközben persze nominálisan növekszik).

 

  • A felsőoktatás részesedése a GDP-hez viszonyítva még riasztóbb. Itt a cél hosszú évek óta a bűvös 1% elérése lett volna, azonban a 2009-es 0,85% is leesett 2013-ban egy szégyenletes 0,56%-ra (ekkor az OECD statisztikájának legvégén helyezkedtünk el). 2017-18-ban, a 0,6%-ot ugyan kissé meghaladtuk, de pozíciónkat nem javítottuk. Talán ez az arány mutatja leginkább, hogy a felsőoktatás a kormányzati politika prioritásai között hol helyezkedik el.

 

 

  • Ami emelkedés történt, az elsősorban a béremelést érintette. Az intézmények működésének állami támogatásnövekedése 2015 és 2018 között 61 milliárd forinttal emelkedett, amelynek háromnegyedét a személyi juttatások mintegy 46 milliárd forintos növekedése vitt el, ugyanezen időszakban. Ezzel kapcsolatban még fontos azt ismerni, hogy a felsőoktatás összes kiadásának 50-70%-át a személyi juttatások teszik ki. A valamikori 100%-os állami bérfedezet mára az összes bér és járulék kifizetésének 40%-át jelenti csak. Könnyen belátható, hogy az ilyen költségvetési szerkezet magában hordja az eladósodás veszélyét, hiszen a bevételek elmaradása vagy csökkenése esetén sem csökkenthető közalkalmazotti bérek törvényszerűen okoznak súlyos egyensúlyzavart. Erre példaként hozható, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem TTK és BTK karairól azért kellett 64 oktatót és oktatást segítő személyt elbocsátani a 2019. év elején, mert az egyetem ezen két kara 250 millió Ft veszteséget termel. Értsd: krónikusan alulfinanszírozott.

 

A fenti számok alátámasztják, hogy a hat tőkeféleségbe Magyarország aránytalanul invesztál. A gazdasági és infrastrukturális tőke kiemelt, míg az emberi, szellemi, környezeti és társadalmi tőke alultervezett támogatást kap.

 

Aminek lennie kellene

A Fenntartható Fejlődési Célok 17 nagy címszóban és alájuk rendelt 169 alpontban jelölik ki egy élhetőbb, igazságosabb és környezeti szempontból is fenntartható emberi világ felé az utat. Ahhoz, hogy ezek a szavak akciókká, tettekké, politikává érjenek, a most még tanuló, de rövidesen vezetővé érő fiataloknak már a mostani egyetemi képzésük során a fenntarthatósági célok szerint kell gondolkodniuk, döntéshozatalt tanulniuk.

A fenntartható fejlődési célok megvalósításának záloga a holisztikus gondolkodás. Ez teszi lehetővé, hogy szakterületük minden szakmai és etikai döntését a társadalmi, gazdasági és környezeti kihívások együttes figyelembevételével hozzák meg. Helyben, országosan és globálisan is. Ez a készség elsősorban tudatállapotot jelent, másodsorban pedig általános humánökológiai ismereteket. Ismereteket a pénzvilág, a hitelrendszer, az egészségügy, az oktatás, az urbanizáció, a biodiverzitás, az energiapolitika, a globális tőkemozgás, a közlekedéspolitika, a demográfia témaköreiben. Elegendően mély ismereteket ahhoz, hogy szűken vett szakterületük eddig kétségbevonhatatlan megoldásait képesek legyenek megkérdőjelezni.

Vajon hol állnak a magyarországi egyetemek a fenntartható fejlődési célok tanításában?

A cél az kell legyen, hogy minden felsőoktatási szakon jelenjen meg a célok filozófiája, és a szaktól függően a megfelelő politikák felvázolása. A jelenlegi felsőoktatási közállapotok arra figyelmeztetnek, hogy habár azonnal be kellene fogadni a célokat a felsőoktatás minél szélesebb spektrumán, az idő nem a legmegfelelőbb a tananyag reformra. Az oktatói gárda megfogyatkozása, évtizedes túlterheltsége, az egyetemi vezetéssel és adminisztrációval szembeni bizalmatlanság nem arra sarkallják a kutató-oktatókat, hogy tananyagukban megtalálják a 17 cél keresztkapcsolatait.

Egy Magyarországon elvégzett nem reprezentatív felmérés alapján 15 egyetemi oktató 13 különböző intézményből adott anonim visszajelzést arra vonatkozóan, hogy a hazai felsőoktatási intézményekben mekkora szerepet kap a 17 cél integrált oktatása. Az oktatók 53%-a ismerte a fenntartható fejlődési célok koncepciót, 13%-uk szakmai szinten is foglalkozik a célokkal. A válaszadók 33%-a jelezte, hogy megjelenik a FFC oktatása az intézményben, 60%-uk nem volt biztos benne.

 

 

Jó példák

Nemsokára megjelenik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tankönyve, amely az állam szerepe a fenntartató fejlődési célok megvalósulásában témakört tanítja. Kívánhatunk-e többet, mint, hogy a magyar közigazgatás jövőbeli szereplői magukévá tegyék a fenntartható fejlődési eszméket?

A további, átfogó, intézményi szintű jó példákat az országhatáron kívül találjuk.

Olaszország második legrégebbi egyeteme, a Padovai Egyetem intézményi szinten is rendelkezik fenntarthatósági stratégiával, és oktatói ki kell egészítsék futó kurzusaikat a megfelelő céllal, keresztkapcsolatokkal. Így például az erdészeti közgazdaságtan és szakpolitika kurzus felhívja a figyelmet a célok közül az egyes (Zéró szegénység), a nyolcas (Tisztességes munka és gazdasági növekedés), a 13-as (Klímavédelem) és még további négy témakörre, amelyek a szakmai döntéseknél érintettek lehetnek. Ehhez azonban hozzá tartozik, hogy a kurzusért felelős környezetgazdálkodási tanszék 10 éve és most is 64 egyetemi alkalmazottal működik, leépítés eleddig nem köszöntött be. Magyarországon tudtunkkal ilyen szervezett és egységes formában egyetlen intézmény sem kezdett még hozzá a fenntarthatósági célok beemeléséhez.

Ugyanilyen jó példa az Egyesült Királyságból, hogy a brit hallgatói önkormányzat (NUS, National Union of Students) a legmagasabb szinten foglalkozik azzal, hogy a brit felsőoktatás a fenntartható fejlődési célokat tanítsa, gyakornoki programjaiba, tanterveibe emelje be, ösztöndíjakkal, pályázatokkal gyorsítsa fel a célok elterjedését. Kérdésünkre az Országos Hallgatói Önkormányzat úgy nyilatkozott, hogy nincs tudomása olyan hallgatói kezdeményezésről, amely a FFC-ok tananyagi integrálását serkentené.

 

Összességében azt látjuk, hogy a megtépázott felsőoktatási rendszer régi alapfunkcióit is csak fogcsikorgatva tudja ellátni. Ahhoz, hogy a felsőoktatás valóban be tudja tölteni küldetését a globális fenntartható fejlődési célok megvalósulásában, a politikának három lépést lenne mihamarább szükséges megtennie.

Az egyetemek finanszírozását vissza kell állítani egy fenntartható állapotra. A „minimális szolgáltatás” szintjét az egyetemek állapíthassák meg terepgyakorlat, eszközigény, gyakorlati képzés tekintetében.

Másodsorban az egyetemek emberi erőforrását vissza kell pótolni és azon túlmenően is erősíteni kell. Az egyetemi oktatás elsősorban emberfüggő folyamat, és csak másodsorban infrastrukturális kérdés.

Végül egységesen be kell vezetni a fenntartható fejlődési célok oktatását a legfontosabb felsőoktatási szakokon.

Ami az oktatók felelőssége, az a megszólalás és hallgatás megfelelő időpontjainak megtalálása. Az oktatók kezében van a legerősebb és egyben a legveszélytelenebb eszköz az érdekérvényesítésre. Senki életét vagy biztonságát nem fenyegeti, ha egyetemeink kéthetes tanítási szünetet tartva jelzik az újratervezés és egy újfajta irányítási stílus szükségességét. 20 000 oktató átalakulna hallgatóvá. 290 000 hallgató pedig erre föl biztosan megszólalna. Valami talán történne. Az eddigiek helyett. Ady érvényes az Ady-éven kívül is!

„Testvéreim, nincs nem igaz szavatok!

S százszor többet merhettek, minthogy mertek.”

(Ady)

Bajomi Bálint 2019-04-23 13:38

Kedves Ákos!

Nagyon érdekes a problémafelvetésed.

Részben kapcsolódik ide egy olyan téma, amin évek óta gondolkodom. A tudományban évről évre termelődő egyre nagyobb mennyiségű tudást, információt hogyan lehet úgy szintetizálni, desztillálni, hogy azt tovább tudjuk adni a jövő generációknak?

Csak a saját szakterületemen, a természetvédelmi célú visszatelepítéseknél évente 300-400 szakcikk és egyéb publikáció születik évente. Részletek itt.

Ha valaki "Természetvédelmi biológia" címmel tart kurzust rendszeresen, hatalmas információtömegből kell(ene) kiszűrnie, hogy a tavalyi PowerPoint diákat hogyan frissítse fel.

Nemrég olvastam egy elemző cikkben egy hírportálon, hogy a diákoknak egyre inkább készségeket kell tanítani, és kevesebb konkrét lexikális tudást. Talán ez a megfelelő irány...

Minden jót
Bálint

klein ákos 2019-05-21 09:19

Halogathatatlan a tananyag reform és az oktatás teljes átreformálása. Az ilyen folyamatok pedig, mint "reform" és "teljes átreformálás" nem szoktak egyszerűen elindulni. Ennek legfőbb gátja a politikai akarat hiánya ebben a kényesen beállított politikai működési rendben.
Senki nem veszi annak a felelősségét a nyakába, hogy mi maradjon és mi kerüljön ki a régi klasszikus tananyagokból - érvényes ez általános iskolától a doktori képzésig. Klasszika filológiát és latint már nem tanulunk, de a kérdés az, hogy eleshet-e a szelekció harcmezején Homérosz, az antik, a sejtbiológia részletei vagy a felvilágosulás irodalma? Zsigerből azt válaszolnánk, hogy nem. De akkor melyik nulladik órában tanulják meg az új generációk a földetika, az együttéléstan, a fenntarthatóság alapvetéseit? Mert csak úgy panyókára vetve láthatóan nem okoz mély változásokat nagy tömegekben a jelenlegi környezeti nevelési koncepció. És az egyetemi képzések speciálkollégiumai sem fogják az új közgazdaságot felértékelni.
Szerintem: 1) nem kell évente frissíteni az előadásfájlokat, mert kétévente visszafrissítünk a korábbi, mégiscsak időtállónak tűnő verzióra. 2) Nincs ismerethiány!! a környezeti és társadalmi igazságosság kérdéseinek megválaszolására!! ez nagyon fontos. Globális léptékben ismerjük azokat az összefüggéseket, amelyek alapján megindulhatna a változás, nem információszűkösség az akadályozó tényező!! 3) Az alapkutatások körüli vita ebből a perspektívából nem alaptalan, csak nem úgy, ahogy kormányzatilag gondolják (értsd: arra legyen alapkutatás, ami gazdasági hasznot hoz, minden más hobbi...).