Miért nincs munkaerőpiac a mai magyar ökológiában?

Vitaindító cikk a hazai ökológia belterjességéről. Várjuk a hozzászólásokat! Fotó: Az ELTE egyik lágymányosi épülete (illusztráció).

Nehéz manapság kutatónak lenni. Az elhúzódó gazdasági válság következményeképpen számos országban beszűkültek a kutatási források, ami a kutatói állások betöltéséért folytatott nemzetközi verseny kiéleződéséhez vezetett. Az effajta munkaerőpiac, ahol a munkát keresők lényegesen többen vannak, mint a betölthető munkahelyek száma, sok fiatal kutató számára egzisztenciális krízist jelent, és sokan kényszerülnek arra, hogy hosszú évek munkája és befektetése után elhagyják a kutatói szakmát. Egy nemrégiben készült nemzetközi felmérés szerint egy teljes állású ökológus pozícióra a pályázatok száma 45 és 700 között változik, ahol a medián 120 [1]. Bármennyire is kíméletlen ez a verseny a munkavállalók oldaláról, a munkaadó számára megadja azt a lehetőséget, hogy a legkiválóbb, és a pozíciónak legmegfelelőbb jelöltet válassza.

A fenti elemzést olvasva az ember érzése az, hogy Magyarországon valami egészen más történik. Egyfelől a magyar ökológiai kutatások rangosak, nemzetközi szinten is versenyképesek és az utóbbi időben a Magyarországról folytatott ökológiai publikációk száma is növekedett (részleteiben lásd pl. [2]). Másfelől a magyar munkaerőpiac ezen szegmense (most kifejezetten az ökológiai állásokról beszélek) mintha nem létezne. Míg a nemzetközi világban egy egy állásra akár száznál több jelentkező is pályázhat egy teljesen nyílt eljárás keretében, ahol a jelöltek (legalábbis a „shortlist”-re kerültek) gyakran előadást tartanak, interjún vesznek részt, találkoznak a tanszék vagy intézet alkalmazottaival, doktoranduszaival, stb. és ezen impulzusok, valamint természetesen a jelölt szakmai életútja és publikációi alapján választják ki az elvárásoknak legmegfelelőbb jelöltet – eközben nálunk az efféle eljárás teljesen ismeretlen.

Egyfelől természetesen ez magyarázható azzal, hogy Magyarország kis és speciális piac, hiba volna összevetni az Egyesült Államok, vagy az Egyesült Királyság gyakorlatával. Ráadásul a méreten túl, az állások egy jelentős része felsőoktatási intézményekhez kötődik és oktatási kötelezettségeket is magában foglal – a magyar nyelv ismerete ezért nélkülözhetetlen. Számos intézmény azonban kínál nemzetközi kurzusokat és felmerülhet az a kérdés is, hogy Msc vagy akár PhD kurzusokat miért ne lehetne angol nyelven oktatni akár magyar hallgatók számára is? Ez legalább elméletben megnyitná a lehetőséget nemzetközi szakemberek alkalmazására is, és csökkentené a magyar hallgatók versenyhátrányát egy olyan szakmában, ahol az angol (szak)nyelv magabiztos ismerete ma már nélkülözhetetlen.

De ha ettől a jelenleg utópisztikusnak tűnő elképzeléstől el is tekintünk, nyilvánvalóan tévedés volna azt feltételezni, hogy magyar anyanyelvű szakemberek csak az országhatáron belül vannak. A határon túli magyar lakosságon túl a világ legkülönbözőbb részein végeznek magyar kutatók doktori vagy posztdoktori munkát, akik érdekeltek lehetnek egy-egy magyar állás betöltésében. Mégis az efféle álláslehetőségek legtöbbször rejtve maradnak.

Persze lehet, hogy tévedek. Mégis, nem tudom mivel magyarázni azt, hogy pl. az EVOLDIR listán [3], ahol ökológia, evolúcióbiológia témájú álláshirdetések garmadája található a világ minden tájáról, Magyarországról még elvétve sem találni ilyet (2013. januárig volt türelmem végignézni az archívumot, ugyanezen időszakig visszamenőleg, a velünk szomszédos, és hasonló méretű Ausztriából legalább 14 alkalommal jelent meg állásfelhívás). Persze az EVOLDIR csak egy a sok lehetséges oldal közül. Lehet, hogy az állásokra inkább a magyar nyelvű fórumokon hívják fel az álláskínálók a figyelmet? Az ökológus levelezőlista archívuma szerint 2013 óta tíz alkalommal került fel magyar vonatkozású, ökológiai állásfelhívás. Ezek közül egy nemzeti parki zoológus, egy szakreferens, egy kommunikációs szakember, egy terepasszisztens, egy laborasszisztens, egy állatgondozó, három (pályakezdő) fiatal kutató és összesen egy határozott idejű posztdok állás felhívását küldték el a listára. Tehát látványosan hiányoznak a posztdoktori tapasztalathoz kötött, felsőoktatási intézményben vagy egyéb (pl. akadémiai) kutatóintézetben betölthető állások hirdetései. Feltételezhető, hogy az elmúlt másfél évben nem jött létre rengeteg hasonló jellegű munkakör, de azért gyanítható, hogy ez a szám akkor is nagyobb a nullánál, mint ahogy azt az ökológus lista csöndje alapján gondolnánk.

Egyfelől mondhatja valaki, hogy valójában semmi sem marad rejtve, hiszen a hatályos jogszabályok szerint minden közalkalmazotti állást meg kell hirdetni az oktatási közlönyben vagy a kozigallas.gov.hu-n, így hát aki nagyon akarja, az megtudja, ha van állás. Ugyanakkor mindenki tisztában van vele, hogy sem az oktatási közlöny sem a kozigallas.gov.hu nem tartozik azok közé az oldalak közé, amit az ökológus szakemberek rendszeresen néznek, és nem pusztán lustaságból. A realitás az, hogy a legtöbb állásra már a pályázat kiírása előtt meglehet a kiszemelt személy, ezért a pályáztatónak nem is áll érdekében az állás széleskörű meghirdetése. Az efféle álláspályázatok gyakran irreálisan specifikus elemeket is tartalmaznak, amik az esetleges kompetíció eleve kizárását hivatottak szolgálni.

Feltűnő jele az egészséges munkaerő piac hiányának a hazai ökológiai intézmények személyi állományának belterjessége. A legtöbb intézmény (tanszék, kutatócsoport) személyi összetételére az jellemző, hogy a munkatársak egy jelentős része (gyakran teljes egésze) valamilyen módon korábban kapcsolatban állt az intézménnyel, általában ott szerezte az egyetemi és/vagy doktori fokozatát. Számos nyugati kultúrában ez kifejezetten szokatlan, egyenesen ellenjavallt vagy akár lehetetlen.

Miért alakult ki nálunk ez a gyakorlat? Miért nem jellemző nálunk a nyugati kultúrákban megszokott nyilvános verseny, az interjú, a „job-talk”, stb.?

Az egyik magyarázat lehet, hogy sok más ország gyakorlatával ellentétben, nálunk a legtöbb állás határozatlan idejű, „végleges” állás. Ezért a munkaadó félhet attól, hogy rossz döntést hoz, és valaki olyasvalaki kerül nála pozícióba, akiben később csalódik, de nem tud tőle megszabadulni, ezért inkább valaki olyat választ, akit régóta ismer. Ez természetszerűleg hozza magával a belterjességet és a korábbi PhD hallgatók alkalmazottá történő avanzsálását. Ha valóban ez okozza a jelenséget, akkor a szakmának el kell gondolkoznia azon, hogy miként tudná legalább a próbaidő intézményével ennek a jelenségnek az elejét venni. Másrészt, vannak országok, ahol szintén végleges, „bebetonozott” állásokhoz lehet jutni kutatóintézményekben az alkalmazás első napjától, mégis a pozíció betöltését országos, (sőt, nemzetközi) nyilvános és nyílt pályázati rendszer előzi meg, ahol a jelölteknek előadást kell tartaniuk, majd egy bizottság előtt kell a kutatási tervüket bemutatni és „eladni”. Tehát az eleve véglegesített állást kínáló rendszer valóban kedvezhet egyfajta „beltenyésztettségnek”, mégsem zárja ki szükségszerűen a verseny meglétét, ami legalább egy minőségi kontrollt jelent a jelöltek kiválasztásában.

A második gyakran hangoztatott érv, hogy a közvetlen munkahelyi vezető (pl. tanszékvezető, aki legtöbbször nem azonos a foglalkoztatóval, aki tipikusan egy magasabb beosztású vezető, pl. a dékán vagy a rektor) fél attól, hogy a rendszerbe felülről „belenyúlnak” és számára kedvezőtlen döntést hoznak, ezért a legbiztosabb elérni azt, hogy a meghirdetett állásra lehetőleg egyetlen jelentkező legyen, és a pályázat specifikumainak meghatározásával kizárjuk az esetleges „ellenjelöltek” esélyeit.

Végezetül létezik az a fajta megfontolás is, hogy Magyarország kicsi ország, az ökológia kicsi szakma, aki számít, azt úgyis ismerjük, ezért egyszerűbb „levadászni” a számunkra megfelelő jelöltet, és számára kiírni a pályázatot (már amennyiben az adott állás betöltése kötelezően pályázathoz kötött – bizonyos munkakörök betöltéséhez nem kötelező pályázatot kiírni, kinevezéssel is pozícióba lehet juttatni a kívánt személyt; itt még formális igény sincs a versenyre). Ez a fajta „megkörnyékezős” módszer megint csak óhatatlanul a belterjesség melegágya, akadályozza a mobilitást és korlátozza a produktivitást, és nem mellékesen pedig igazságtalan, méltatlan, és minden bizonnyal jogszerűtlen versenyhátrányba is hozza azokat, akik kívül esnek a munkaadók radarján. Jó eséllyel ide tartoznak a határon túli magyarok, illetve azoknak a fiataloknak az egyre növekvő száma, akik külföldi intézményekben végezték doktori, felsőfokú (vagy akár már középfokú) tanulmányaikat, de egy jó állás esetén akár szívesen hazatérnének.

Nyilvánvalóan a kérdés nem szűkíthető le a magyar ökológus közösségre, és a probléma teljes körű megoldása valószínűleg részben jogszabályi változtatásokat is igényelne. De ha mi, magyar ökológusok, legalább oda el tudnánk jutni, hogy erről a problémáról nyíltan beszélünk, és legalább szándékunkban állna, hogy egy korrektebb, átláthatóbb és minden bizonnyal a magyar ökológia súlyát pozitívan érintő munkaerő piacot alakítsunk ki, már az hatalmas előrelépés lenne.

A szerző anonimitást kér a diskurzus személyes jellegnének megelőzése céljából (a szerk.).

1: http://www.the-understory.com/2013/06/19/the-life-history-of-an-ecology-ph-d/
2: http://okologiablog.hu/node/219
3: http://evol.mcmaster.ca/cgi-bin/my_wrap/brian/evoldir/Jobs/

pkata 2014-09-18 13:27

Szerintem ebben a szakmában a tárgyi tudás a döntő, így kevésbé lényeges egy klasszikus interjú eredménye. Saját tapasztalatom a munkakeresés során: (1) ha van meghirdetett állás egy egyetemen, akkor arra vajmi kevés az esély, hogy valóban no-name ember legyen kiválasztva, még ha szakmailag elhivatott is, mert sokkal jobban járnak azzal a szakdolgozóval, akit már betanítottak az adott munkára és tudja, mit kell csinálni. Ez egyébként hasonlóan folyik az üzleti életben is, ahol nem azt nézi a munkáltató, hogy mire képes a jelölt, hanem, hogy már mit végzett el, milyen tapasztalata van, milyen tudást mondhat magáénak -> kevesebb betanítási idő és kevesebb pénz! (2) Az ökológus fizetések magasan a versenyképes fizetések alatt vannak. Egy rátermett szakember, aki mondjuk beszél pár nyelvet, egyéb lehetőségekre is felfigyelhet, amik sokkal jobban fizetnek és hosszútávú perspektívát kínálnak. (3) A fejvadászok és az álláskereső portálok szinte teljesen negligálják az ökológus állásokat, erre nincs itthon kereslet, bár kétlem, hogy más országban ez nagyon másként menne, elnézve a külföldi ökológus kollégákat.
Mindazonáltal a külföldi levlistákon meghirdetett hirdetések elgondolkodtatóak, és én vettem is a bátorságot, hogy megpályázzak pár levlistán (pl. evoldir) meghirdetett állást, de nem túl sok sikerem volt. Talán, ha az ember helyben van, nagyobb az esélye, vagy ha jobban beleásta magát a szakmába, mint ahogy az nekem sikerült.

anonymous 2014-09-17 20:22

Kedves kollégák! Engedjék meg, hogy anonim maradjak nem is magam miatt, hanem mert a közvetlen kollégáimat még véletlen sem szeretném lencsevégre állítani. Szóval mindezek szép álmok, hogy viselkedjünk nyugati módra, de ahhoz olyan körülmények között is kéne élnünk. Amíg nyugaton befutott, elismert, de honvágyból hazaköltözött kollégák rimánkodnak a szakdolgozóiknak, hogy jelentkezzenek hozzájuk PhD-ra és ezzel párhuzamosan meg is hirdetik a helyet magyar és külföldi listákon, de nincs 1 jelentkező sem, addig miről is beszélünk (hol vannak a régi szép idők, amikor ökölharcok folytak az évfolyamtársak között, hogy megszerezzenek egy-egy PhD helyet)?! Egy (úgy érzem) velem egy súlycsoportban lévő osztrák kollégámmal nemrég beszéltem, akivel kb egy időben voltam nyugaton posztdok, ugyanazon a helyen. Kérdezte mi van a "csapatommal"? Mondtam, hogy van ám PhD hallgatóm! És ő? Neki van 8 posztdokja. Kérdezem mit tett ezért, miből? Semmit, ők pályáztak hozzá Marie Curie-vel és társaikkal. Most őszintén, komolyan gondoljuk, hogy egy nyugati fiatal kolléga életcélja legyen ide pályázni Marie Curie-vel (egy családi hazalátogatásra elköltenék az éves fizetésüket és nem házat vennének itthon a 3 éves nyugati posztdok ösztöndíjukból: a Marie Curie a helyi fizetésekhez igazítja az adott ösztöndíjat; nem is beszélve arról, hogy meg kéne tanulniuk ezt a szép nyelvet, mert a boltokban a pénztárosok nem ismerik a yes és a no közötti külöbséget)?! Nem mintha nem szeretném a hazámat, nagyon is szeretem! De ez a realitás és ezt tudomásul kell vennünk! Persze ezen próbálnunk kell változtatni, de nem árt ahhoz a földön járni! Szóval amit én látok az (1) a mai fiatal diplomások nem motiváltak a szakmában elhelyezkedni és (2) a nyugati kollégáknak nem éri meg idejönni. Először ezeken kéne változtatni, és mi a fiatalok lelkesítéséből ki is tudjuk venni a részünk és abból is, hogy olyan szintű kutatást végzünk, amire talán ráharaphat pár nagyon megszállott nyugati fiatal. Esetleg lobbizhatnánk azért, hogy pl. a Marie Curie ne az adott ország fizetéséhez igazodjon, hanem mindenhol ugyanannyit kapjon egy ösztöndíjas. No akkor áramlanának nyugatról keletre a posztdokok, akikből válogathatunk! Addig meg örüljünk, hogy folyik Magyarországon kutatás, akár saját, akár nem saját tanítványokkal, a lényeg, hogy csináljuk!

pkata 2014-09-18 13:35

Válasz anonymous üzenetére

Én tudok olyan PhD hallgatóról, aki ide akart jönni. Több ismerőst is megkérdeztem, hogy fogadná-e az olasz diákot, de aztán nem lett belőle semmi, mert talált helyet Portugáliában. Elég kevés PhD hely van Olaszországban, ott nagy harc folyik egy-egy fizetett ösztöndíjas PhD helyért. Szerintem ez a normális, mert ami itt van, valóban nem vezet sehova. Itt tényleg elég nehéz lehalászni PhD hallgatót és így szinte bárki bejuthat a doktori iskolába, még ha 10 év alatt is végezte el az 5 éves mester képzést...
Egyébként valóban igaz, hogy mikor kiderül, itt mennyit keres egy PhD hallgató az egyértelműen visszariasztja a nyugati jelentkezőket (amennyire tudom, nem csak azért ment Portugáliába az olasz ismerősöm, mert ott adódott lehetőség, hanem az anyagiakat is mérlegelte).

bdz 2014-09-19 10:53

Meglepően kevés a hozzászólás ehhez a fontos témát feszegető, provokatív (ez most itt dicséret) íráshoz.

Egyetértek azzal, hogy a nyílt pályáztatás kizárja a "beltenyésztettség" kialakulását, de a hiányából még nem feltétlenül következik az, hogy a tanszékvezetők többsége ugyanazon az egyetemen szerezte a diplomáját, a doktoriját és töltötte egész pályáját, mint ahol most tanszékvezető. Néhány példa a rendszerváltás előttről, ahol gyanítom, hogy nem nyílt pályázatok útján, mégis volt átjárás a műhelyek között:
Précsényi István: az ELTE-n diplomázott, dolgozott Gödöllőn és Vácrátóton (mindenkinél csak a fontosabb munkahelyeket sorolom), és végül Debrecenben volt tanszékvezető
Jakucs Pál: Debrecenben diplomázott, hosszú ideig a Növénytárban dolgozott, mielőtt visszatért Debrecenbe tanszékvezetőnek
Kovács Margit: Gödöllőn végezte az egyetemet, dolgozott Gödöllőn, majd Vácrátóton, és Gödöllőn lett tanszékvezető
Kárpáti István: Szegeden végezte az egyetemet, Vácrátóton dolgozott, Keszthelyen lett tanszékvezető
Borhidi Attila: ELTE-n végzett, ott dolgozott, majd Vácrátóton, Pécsett lett tanszékvezető.
Biztos lehetne folytatni a sort. Ebből én arra következtetek, hogy a nyílt pályázatok hiánya csak az egyik oka a mobilitás hiányának.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ne legyenek nyílt pályázatok! Rajta, próbáljuk ki! Csak attól tartok, hogy gyakran nem lesz tolongás a jelentkezésnél.
PhD hallgató és posztdok szinten erről már esett itt szó, csak meg tudom erősíteni az elhangzottakat: a hazai fiatalok között egyre kevesebben választják ezt az irányt (gyengül a verseny), a külföldieknek pedig az itteni fizetésért nem éri meg ide jönni. Volt egy német kolléga, aki az ottani szabályok miatt (Németországban nagyon szigorú mobilitást segítő szabályok vannak, például nem dolgozhat valaki azon az egyetemen, ahol elhelyezkedett) nem tudott elhelyezkedni, mert éppen nem volt olyan állás meghirdetve amire pályázhatott volna. Amikor az MTA külföldieknek is szóló (sőt elsősorban nekik szóló) poszt-dok pályázatot írt ki, javasoltam neki, hogy pályázzon hozzánk. Amikor megtudta, hogy mennyi lenne a fizetése (bruttó 300 eFt/hó + utazási és lakhatási támogatás), akkor azt mondta, hogy inkább elmegy otthon középiskolai tanárnak.
A Marie Curie Ösztöndíjak viszont szerintem korrekt, európai fizetést adnak. Igaz vannak országszorzók (Belgium és Luxemburg 100%, míg Magyarország csak 76.2%), de még így is 3543 EUR/hó a fizetése egy hozzánk jövő ösztöndíjasnak. Ez forintban (300 Ft/EUR árfolyamon) kicsit több mint 1 millió Ft. Ez szuperbruttó, azaz benne van az összes bér és járulékköltség. Összehasonlításul az egyetemi tanárok Kjt. szerinti alapilletménye bruttó 437 eFt/hó, amire még jön 27% munkáltató által fizetett járulék, így a szuperbruttójuk 554 eFt, csak egy kicsit több, mint a MC ösztöndíj fele.

anonymous 2014-09-22 14:43

Akkor nem jól tudtam, hogy mennyit kap nálunk egy Marie Curie-s, de így már végképp nem értem, miért nem pályáznak ide...

Tudtommal bizonyos felsőoktatási intézményekben (kimondatlan?) szabály az, hogy csak az kaphat végleges állást, aki X időt külföldön töltött. Jó lenne ezt országos törvényi szinten szabályozni, ez hígítaná a "beltenyésztettséget", illetve aki a saját korábbi egyetemére menne is vissza, az is "vérfrissülés" után tenné ezt.

Én is csodálkozok, hogy ennyire kevesen szólnak hozzá ehhez a fontos témához!

pkata 2014-09-30 15:44

Huh, a Marie Curie fizetés elég jól hangzik. Erre biztos lehetne fogni postdoc-ot, no és persze ugródeszkának sem rossz a magyar felsőoktatás. Talán a nyelvi elszigeteltség és a világviszonylatban kevés fajsúlyos publikáció (erre statisztikát nem tudok, de érzésem szerint kevés magas impactos cikk kerül ki Magyaroszágról az ökológia tárgykörében) elriaszthatja a potenciális jelentkezőket.

vasmacska 2014-10-06 23:09

Megdöbbentőnek tartom a cikk visszhangját. Egyfelől a cikket övező csendet, amit mások is megfogalmaztak: miért nem szól senki hozzá a témához? Senkit sem érdekel? Nincs időnk rá? Vagy mert mivel így működik a rendszer, ha megkapargatjuk, mindenki érintett a témában, mindenki kézen-közön kelt álláson van Magyarországon, és ezért úgy érzi, jobb, ha ő inkább nem feszegeti a témát? Tegyük hozzá, hogy az aktív vita kibontakozását nem segíti maga az oldal sem: nem világos, hogy a hozzászóláshoz miért kell egyáltalán regisztráció, és ha kell, azt miért kell előzetes jóváhagyáshoz kötni, ahol teljes nevet és email címet kell megadni? Miért akar a blog szerkesztősége ilyen erős kontrollt a megjelenő tartalom felett? Miért nem elég a blogokon amúgy megszokott moderálás lehetősége? Miért nem lehet, hogy aki épp erre jár, szóljon hozzá bátran és korlátozás nélkül…?

De ami a konkrét témát illeti: rendkívüli módon meglep a néhány hozzászólásnak a tartalma is. Meglep, hogy vélhetően fiatal és tapasztalt kollegák is gyakorlatilag legitimálják ezt a rendszert. Lehet, hogy mindezt némi fejcsóválás közepette teszik, de hát „Hm… Istenem-Istenem, ejnye-bejnye, de hát ez van”. X azt írja, hogy hát igen, ez nem ökológus sajátosság, ez mindenhol így van a Balkánon (!), és nem is biztos, hogy ez mindig ártalmas. Vegyük észre, hogy ezzel a cikk írója is nyilván tisztában volt, ha elolvassuk az írás utolsó bekezdését. Miért nem lehet egy szakmai diskurzust elkezdeni a témában legalább egy szűkebb szakmai körben?! Y azt írja, hogy hát interjúra nincs is igazán szükség, a munkáltató úgyis tudja, hogy ki a jó neki. Érdekes, hogy ezt mi itt a „Balkánon” ilyen jól tudjuk – talán el kéne menni és elmagyarázni a buta nyugatiaknak, hogy feleslegesen erőlködnek a hülye nyílt pályázataikkal, mi már sokkal hatékonyabb rendszert találtunk itt ki. Z azt mondja, hogy pályáztatás nélkül is volt némi mozgás az országban, Q pedig azt, hogy minek pályázat, úgyse érdekel senkit semmi, és úgyse jön ide senki, olyan szánalmasak a feltételek. Mire kiderül, hogy a feltételek mégsem olyan nagyon szánalmasak, de hát akkor rejtély, hogy miért nem jön ide senki. Nem lehet, hogy talán éppen azért, mert Magyarország nincs jelen a nemzetközi piacon? Mert láthatatlan, obskurus és kívülről átjárhatatlan feudális rendszer benyomását kelti?

De mielőtt a vitának ezt a frontját elkezdenénk boncolgatni, miért nem teszünk egy lépést hátra, és kérdezzük meg magunktól, hogy attól függetlenül, hogy tódulnak-e külföldről a jelentkezők egy-egy álláshirdetésre, MIÉRT NEM HIRDETJÜK MEG AZ ÁLLÁSOKAT?! Kicsit olyan ez, mint amikor a régi szép időkben, a Kádár-rendszerben a szinte általános gyakorlatként működő munkahelyi lopás „intézményét” ezerféleképpen próbáltuk magyarázni és elfogadhatóvá tenni, kezdve ott, hogy mindenki ezt csinálja, meg, hogy úgyse hiányzik senkinek, és a fönök is lop, stb.

Igazán nem akarok személyeskedni, mert teljesen egyetértek anonymous-szal abban, hogy nem az a cél, hogy bárkit is lencsevégre állítsunk, ha már az egész rendszer így működik, de pusztán az időbeli egybeesés miatt említem meg, hogy a fenti cikk megjelenésével kb. egy időben járt le egy hazai intézményben betöltendő ökológus állás pályázatának határideje (a kozigallas.gov.hu-n találtam teljesen véletlenül). Tudott erről bárki is? Kiment az ökológus listára egy felhívás? Rendben, hogy (1) ez itt mifelénk így szokás (2) interjúra amúgy sincs szükség (3) úgysem jelentkezett volna senki és (4) végső soron még az is megeshet, hogy olyan valaki is jelentkezhetett, aki nem ott végzett, tehát lám-lám a rendszer mégsem annyira belterjes – nagyjából ezek az érvek hangzottak el eddig – de azt továbbra sem értem, hogy miért lenne ÁRTALMAS, ha egy ilyen állás pályázat nagyobb nyilvánosságot kapna? Ha a valódi versenynek legalább az esélye megjelenne a rendszerben, az miért sértené a MUNKÁLTATÓ érdekeit? Megértem az (1-4) érveket (bár nem feltétlenül értek velük egyet), de még ezeket elfogadva sem értem, mi baja származhat a munkáltatónak, ha széles körben meghirdeti az állást? Ha az általa vélhetően kiszemelt jelölt a legjobb, akkor hát annál jobb! Vagy talán attól félünk, hogy majd egy Harvadról jött kutató, aki látogatóban van Magyarországon és fülig szerelmes lett egy magyar lányba, és sem feltételek, sem pénz, sem semmi nem érdekli, feleségül akarja venni a lányt, és itt akar élni, és majd a Nature és Science cikkekkel kibélelt hátizsákjával csak úgy a semmiből megpályáz egy ilyen állást és akkor jujj nagy baj van, van egy jobb jelöltünk…?

Mint említettem, semmi specifikum nincs a fenti állással kapcsolatban, ugyanezek a kérdések felmerülhetnek az összes, a közelmúltban betöltött egyetemi vagy akadémiai kutatócsoporti állással kapcsolatban. Kíváncsi lennék az intézet - tanszék- Lendület vagy egyéb akadémiai kutatócsoport-vezetők álláspontjára, anonim módon, hogy miért választották azt az utat, amit választottak.

Az eredeti cikk nem beszél egy további fontos dologról (és a hozzászólásokban sem merült fel). Az, hogy a nyílt és a zárt rendszerek között nem csak teljesítményben és feltételekben/körülményekben van különbség, hanem az állás megbecsültségében is. A nyugati rendszerben, aki akár tucatnyi sikertelen próbálkozás után végre kap egy állást egy nyílt, átlátható versenyben, az joggal érezhet euforikus sikerélményt, hogy helyt állt a megmérettetésben, és őt választották a potenciálisan több száz jelentkező közül. Erre a teljesítményre méltán lehet büszke a jelölt és méltán lehet büszke a munkáltató is, hogy sikerült kiváló embert találni. A belterjes rendszer nem adja meg ezt a sikerélményt és önbecsülést sem a jelöltnek, sem a munkaadónak, ehelyett mindketten olyanok, mintha valami titkos szabadkőműves páholy tagjaivá váltak volna, ahol sugdolózás övezi léptüket a környező páholyokból: „láttad, hogy XY felvette Z-t a Q páholyba?”.

Pedig kezdetnek elég lenne egy emailt küldeni az okologia@yahoogroups.com címre…